Mit keresek én itt?

 Persze elmegyek Trashhez. Nem bírom ki hogy ne menjek. Így hát felveszem a fekete farmeromat és egy piros kockás inget, és este kilenckor kimászok az ablakon. Öt perc alatt a pincéhez érek, és hangosan csapom be magam mögött az ajtót, hogy Trash meghallja a hangos zenén keresztül is. Belépek a szobájába, és két változást veszek észre. Az egyik a padló, amit most vastag fekete szőnyeg fed. A másik maga Trash, aki ma lila nadrágot és fekete trikót visel, és haját felállította kábé fél flakon zselével. Jól áll neki. Szélesen mosolyog.
- Igazából azért hívtalak ide, mert lenne egy kérésem.
Felvonom a szemöldököm. Habozik, majd folytatja:
- Lesz egy buli... szombaton... és hát jó lenne... ha eljönnél. Rendben?
- Talán. Majd gondolkodom rajta... hogy most mondjak igent, vagy csak péntek este.
Mosolyog. Én is. Elindul egy szekrény felé, ami az egyik sarokban áll.Közben beszél.
- Most, hogy ezt megbeszéltük, lássunk valami vidámabb dolgot.
Felegyenesedik, és egy üveg van a kezében.
- Azon kívül nem árt egy kis előképzés neked szombatra...- és meghúzza az üveget. Átadja nekem, én gyanakodva nézek hogy az üvegre, hogy Trashre.- Nyugi, nem halsz bele. És nem üt ki nagyon.
Vállat vonok, és meghúzom az üveget.

Fél óra és fél üveg vodkával kevert sangria után már jobb a kedvem. Folyamatosan mosolygok és nevetek. Éppen hanyatt döntöm Trasht a puha szőnyegen, és a térdemre és tenyeremre támaszkodva hajolok fölé. Bugyi és melltartó van már csak rajtam, és rajta is csak lila boxeralsója. A jobb csípőcsontjára elektromos gitár van tetoválva, a balra egy csillag. Elnéz mellettem, hiszen ő már akkor se volt józan, amikor jöttem. Átölel, és a melltartóm csatját babrálja, de nem boldogul vele. Nevetek, és hevesen megcsókolom. Ő viszonozza, én pedig elrántom a számat, és a nyakát, majd a mellkasát kezdem csókolni. Egyre lejjebb haladok, már a köldöke alatti finom szőrszálakat érzem az orrommal. Ekkor Trash elengedi a melltartómat, és igen határozottan lejjebb engedi az alsóját. Olyan közel van hozzá a szám, hogy az egyetlen dolgot csinálom, ami ilyen helyzetben logikus...

A szobámban vagyok. Az ágyamon fekszem egy pohár víz társaságában. Mindig tartok egy üveg vizet a szobámban, de ebben már csak kétpohárnyi van, a többit megittam. Már érzem, hogy józan vagyok, de azt a másik érzést, a számban, nem tudom eltüntetni. Bárcsak meg se történt volna! Vagyis ez így nem igaz. Bárcsak valaki másnak kellene hétfőn iskolába mennie! Hogy én, Zooky, egész nap csak feküdhessek, és Trashre gondolhassak. És éjjel vele lehessek, a szőnyegen fekve, hogy érezzem... Ő volt az első fiú, akit megcsókoltam, az első akit meztelenül láttam, és az első, akinek nem csak a szájával került közeli kapcsolatba a szám. És Zooky hamarosan visszaváltozik átlagos lánnyá. Azonban már sose leszek ugyanaz.

 A vasárnapot a szobámban töltöm. Csak néha látogatom meg a fürdőszobát, vagy a konyhába megyek innivalóért. Leckét próbálok írni, de nem igazán tudok koncentrálni. Azzal a biztos tudattal teszem el a matekot, hogy legalább a fele rossz. Gondolkozom, és közben rajzolok. Igen, csak egy alakot, újra és újra. Aztán fölállok, és az ébresztőórát negyed órával korábbra állítom.

Reggel a suliban sietve hasonlítom össze a matekleckémet Adéléval. Igen, több mint a fele hibás, de nincs időm átírni. Adél csodálkozva néz rám:
- Zooky, mi van veled, te vagy az osztály egyik legjobb matekosa!
Persze nem mondhatom meg, hogy szombat este óta örökké egy kihúzott zöld szem mered rám, és nem hagy tanulni. Helyette azt motyogom:
- Valami vírus ment keresztül rajtam a hétvégén, nem tudtam koncentrálni. 
Matekórán se tudok, ahogy irodalmon és bioszon se. A nagyszünetben az udvaron mászkálunk, de nem veszek részt a társalgásban.Összerezzenek, amikor Lulu hozzám szól:
- És szerinted, Zooky?
- Mi-mi-micsoda?- dadogom.
- Azt kérdezem, hogy szerinted is jár-e Csakli a cések ofőjével?- Csakli a biosztanárnő.
- Nem tudom, de én láttam, amikor a portással flörtölt- felelem vigyorogva.
Lulu kuncog, Adél viszont fintorog.
- De a portás hetven éves!
- Jaj, csak vicceltem!
- Jaj, Zooky, ez nem vicc! Ha ilyen éretlen vagy, nem csoda hogy még nem volt pasid!
Erre nem válaszolok, csak magamban mosolygok...

Hazafelé menve rövid gondolkodás után elkanyarodok jobbra, és negyedóra kerülővel a széles utak egyikén megyek haza. 

Egész héten kerültem a sikátort, az inget, nadrágot és táskát betettem a legalsó fiókom legaljára, és hibás leckéket írtam. A füzeteim margói népesebbek mint az oldalak közepe. Gyakran fekszem az ágyon, és várok, hogy az ablakban feltűnjön egy kócos fej. De sehol semmi. Adél és Lulu semmit nem tudnak. Nem akarok nekik többet hazudni, így hát amikor hívnak, elmegyek velük délutánonként. Így érkezik el a szombat, amikor Dina és Kriszti strandra hívnak minket. Igazán jól szórakozunk, ugrálunk a medencébe, napozunk, beszélgetünk. A többiek kitalálják, hogy ennének egy fagyit, de én nem kívánom, így négyen mennek el. Én kiveszek egy könyvet a táskámból, és olvasni kezdek. Egyszer csak árnyék vetül a papírra. Fölnézek, és két, minden kétséget kizáróan fiúhoz tartozó lábat látok. Arra gondolok, hogy Flóri az, de nem. Trash áll előttem, és kicsit máshogy néz ki. Persze, hiszen ha vízben volt, a haja már nincs kivasalva, és a szeme sincs kihúzva. Szélesen mosolyog rám, majd leül mellém a pokrócra. 
- Szia! Rég láttalak.
- Egyszer láttál- válaszolom.
- Igen, de szeretnélek még egyszer. Vagyis harmadszor. Gyere el este!
- Miért?
- Mert meg akarlak ismerni.
- Honnan tudod hogy én is kíváncsi vagyok rád?
- Ez egyértelmű.
- Miből?
- A szemedből.
Belenézek a szemébe, és látom benne a csillagokat. Nagyon zöld. Tovább beszél:
- Szóval gyere el este. Mondani akarok valamit. Kérlek!
- Jó. Talán, ha lesz kedvem.
Erre föláll, elindul a medence partján, néhány méter után megáll, kinyújtózik, felemeli közepesen izmos karját, és fejest ugrik a vízbe. Hamarosan elnyeli a tömeg. Csak most esik le, hogy a szeme azért volt olyan zöld, mert a pupillája egészen össze volt szűkülve. Az árnyékban ülünk. 

 Riadtan odanézek. Semmit nem látok, de a pincében világos van. És fedett. A ruhám már teljesen elázott. Így nagy levegőt veszek, és lemegyek a lépcsőn, be az ajtón. Erősen eltorzított gitárzenét hallok, és elindulok felé. A folyosón két villanykörte világít, a végén egy ajtó van, félig nyitva, onnan jön a zene. Belépek az ajtón, és eláll a lélegzetem. Ugyanis valaki van a szobában. Igen, Ő. De egy kicsit máshogy néz ki. Az arca majdnem ugyanolyan, de nincsenek szeplői, és szeme körül fekete árnyék. Fekete garbó van rajta, szakadt fehér farmer és fekete bakancs. Piros-fekete kockás gitár van a kezében. Rám néz zöld szemével, amiben ott táncolnak a csillagok. Megszólal:
- Üdv a világomban! A nevem Trash.
Nem tudom mit mondjak. Végül kinyögöm:
- Zooky vagyok.
- Tudom. Láttam a szobád falát.
- A szobám falát? Hogy láttad volna?
- Egy hete vagyok itt. Az első nap megláttalak, és magam sem tudom miért, utánad mentem. Amikor tudtam hol laksz, iskolaidőben, amikor biztos nem vehettél észre, elmentem oda. Szép a macskád. És szépek a rajzaid.
- Ööööö... akkor te követtél tegnapelőtt!
- Igen. Nem akartalak megijeszteni, de éppen akkor jöttem ki. Viszont úgy látom, jól megáztál. Nem akarsz átöltözni?
-Átöltözni? Hát, elég vizes vagyok...
- Akkor gyere!
 Átvezet egy másik szobába, ahol a polcok tele vannak fekete, fehér, piros, lila és zöld ruhákkal, és a lekülönbözőbb bakancsokkal. Pár tornacipő is van. 

Hamarosan Trash mellett ülök, fekete ingben, ami majdnem tökéletesen jól áll, és piros farmerban, ami szintén majdnem jó rám. Mezítlábamat magam alá húzom, és próbálok minél közelebb lenni hozzá, hogy érezzem az illatát. Beszél hozzám mindenféléről, hogy mit gyakorol a gitáron, és hogy előbb játszott hajvasalóval és szemceruzával, mint járt. Igen, határozottan jól áll neki a szemceruza. A szeméből eltűntek a csillagok, csak a gyönyörű zöld maradt. Már nagyon közelről látom a szemét. Olyan, mintha el akarna nyelni. Már nem látom a szemét. Már csak a száját érzem az enyémen. A nyelvünket, ahogy összetalálkozik. A kezét a hátamon, ahogy lecsúszik a fenekemre. Nem tudom mennyi idő telik el. Lehet hogy egy perc, lehet hogy egy óra. Aztán egyszer csak szétválunk. Hirtelen rádöbbenek, hogy ez volt az első csókom! Azonnal felállok, és körülnézek a ruháim után. a sarokban találom meg őket, ahol levettem. Trash mögöttem áll, és egy piros-fekete csíkos táskát tart a kezében. 
- Ebben hazaviheted a ruháidat. A cuccokat megtarthatod, nekem nem kell. Ha mégis, akkor majd varrok másikat.
- Te varrod a ruháidat?
Bólint. Az arca vörös. Mindketten zavarban vagyunk. Megtalálom a telefonomat a nadrágom zsebében. Megnézem az időt, és majdnem szívrohamot kapok. Ugyanis fél tíz.

A szobámban ülök, és csak nézek magam elé. Újra és újra lejátszom magam előtt életem néhány óráját, attól kezdve, hogy beléptem a pinceajtón. Az ablakon másztam be a szobámba, így a szüleim nem látták meg a fiúruhákat rajtam. Felsóhajtok. Ásítok. Amikor becsukom a szám, furcsa ízt érzek benne. Odafigyelek, és rájövök mi ez. Nagyon halványan, épp csak egy kicsit, vodka ízét érzem. És mivel én nem ittam, csak egy helyről kerülhetett oda. Most, hogy belegondolok, Trash erősítőjén láttam egy pohár vizet. Ezek szerint nem víz volt.
 

Szombat reggeli. Két napja este láttam az alakot a sarkon. Tegnap kimentettem magam a délutáni program alól, éves macsakfelülvizsgálatra hivatkozva.  Ez persze nem volt igaz, de nem mertem megkockáztatni, hogy este kimegyek, és megint látom. Vagy talán azt hogy nem látom? És egyáltalán, kit is láttam? Hiszen Ő nem létezik, tehát nem sétálgathat az utcán. Szóval a szombati reggeli. Anyám szereti, ha ilyenkor együtt van a család. És ilyenkor kérdezgetnek, hogy milyen volt a hetem, mi a tervem a hétvégére. Én meg legszívesebben azt mondanám, hogy egész héten Flórival hadakoztam, és hétvégén itthon maradok álmodozni, és Daisyt fésülni. De nem. A beszélgetés így játszódik le:
- Zooky, hogy sikerült a fizikadolgozatod?
- A definíciók jók lettek, de a számolást elcsesztem.
- Zooky, beszélj rendesen!
- És mi van az osztálytársaiddal? Például azzal a helyes fiúval, Flórival?
- Az egy vadmarha.
- Zodica, hányszor szóljak?
Erre nem válaszolok. Utálom ezt a nevet. Anyám egyedüli mániája a horoszkóp, így lettem én Zodica. Kis koromban mindig azt mondtam, hogy Anna a nevem. És mindenki el is hitte. Aztán elköltöztünk, és új iskolában kezdtem a felső tagozatot. És itt találkoztam Luluval, akinek Lujza a neve. Egymásnak adtunk becenevet, így lett ő Lulu, a nem túl fantáziadús, és én pedig Zooky. Ami szerintem a világ legjobb neve, így csak még jobban szeretem Lulut. 

A szobámban vagyok, a szokásos hétvégi vászonnadrágomban és csomóra között pólómban. Kedvetlenül kinyitom a spanyolkönyvet, és elkezdek szavakat tanulni. Nem sok sikerrel. Egy ceruza van a kezemben, és most működésbe lép. Egy szemet firkálok a spanyolkönyv margójára, és bár ez a szem csak szürke, én látom hogy zöld, és a csillagok is ott táncolnak benne. Rábámulok a szemre. Aztán fölpattanok. A könyvespolchoz megyek, és két vastag könyv közül kihúzok egy borítékot. Belenézek, és megállapítom, hogy ez elég ok a telefonálásra. Ugyanis ebben a borítékban tartom a pénzemet, és most van benne annyi, hogy el tudok menni Luluval vásárolni. Hirtelen kedvem van hozzá. Így a mobil után nyúlok, és hívom Lulut.
- Halló!- szól bele
- Szia Lulu! Nem találkozunk?
- Mit akarsz csinálni?
- Menjünk el az Axelba- Axel a bevásárlóközpont neve.- Szeretnék egy övet venni.
- Nekem nincs pénzem.
- Nem baj, csak gyere el, és mondd meg, hogy melyik a legjobb!
- Jó. Fél óra múlva a GYÍKnál, jó?
-Rendben, akkor megyek. Szia!
Kinézek, az időt összevetem a lábszáram állapotával, és egy szűk, térdig érő farmer mellett döntök, szürke kockás inggel. A pénzt, a mobilomat és a személyimet a zsebeimbe teszem, és felkapok egy hajgumit a fürdőszobában.
- Axelba megyek Luluval!- kiáltom be a szobába, és választ sem várva kimegyek az ajtón.

 Már a harmadik zsúfolt boltot járjuk végig, megfelelő öv után kutatva. De sehol sincs az én ízlésemnek megfelelő, fonott barna öv. Luluval beszélgetek mindenféléről, úgy mint szülők, Lulu nagymamája, Kálmán, Daisy, iskola. Körülnézek, megrázom a fejem, és így szólok:
- Ez teljesen esélytelen. Inkább együnk egy fagyit!
Így felmegyünk az éttermek szintjére, és a Mekiben veszünk egy-egy fagyit. Leülünk az asztalhoz, és Lulu is rákezdi a Flóri témát.
- Igazán, Zooky, most mondd meg, mi a baj Flórival? Ne mondd hogy nem néz ki jól! És odavan érted!
- Láttad már a szemét? Olyan...
- Barna! Mi a baj vele?
- Nem fejez ki semmit. Kicsit olyan mintha nem is élne. 
- Jaj, Zooky! Ennyi legyen egy fiú legnagyobb hibája! Inkább örülj neki hogy valaki szeret! Bárcsak engem szeretne így valaki...
- Erre tudok egy jó ötletet: menj oda egyszer Leóhoz. Akkor esetleg kiderül, hogy már régóta bejössz neki.
- Vagy esetleg kiderül, hogy egy nagy nulla, és két értelmes szót sem tud kinyögni. Vagy, ami még rosszabb, barátnője van!
Elmosolyodok, és kikanalazom az utolsó kanál fagyit.

Még csak hat óra, amikor egy esőcsepp koppan a fejem fölött a fa levelén. Futásnak eredek, de a sikátorban félúton már nem látok az esőtől. Menedék után nézek, de nem látok semmit. Ekkor jobbra tőlem kivágódik az egyik pinceajtó.

 A park gyalog sincs messze. Farmerkabátomat kezembe véve el is indulok, és a park kapujánál találkozom Luluval. Karjában tartja nyulát, aki az igazán előkelő Kálmán névre hallgat. Hamarosan Adél is befut.
- Na, hova megyünk?
- Nem megyünk a szökőkúthoz?
- Kálmán utálja a vizet, ne menjünk oda!
- Akkor menjünk a nagyrétre, ott mindig vannak ismerősök!
El is indulunk, és Adélnak igaza van, mert a rét egy árnyékos részén egy csapat osztálytársunkba botlunk. Két kutya és egy vadászgörény is van velük, így Lulu erősebben fogja Kálmánt, nehogy baja essen. Adél és Lulu hamarosan élénk beszélgetésbe merül Krisztivel és Dinával, akik elválaszthatatlan barátnők. Én inkább a fiúkat figyelem, akik Máté, az osztály bohóca Töhötöm nevű kutyájának dobálnak egy viseltes gumityúkot, hangos röhögés közepette. Flóri is köztük van. Amikor észrevesz, abbahagyja a csirkedobálást, és odaül hozzám. Nem mondanám, hogy örülök a társaságának. Ugyanis az ő haja hullámos és a válláig ér. Azt mondja, hogy berasztáztatja. Egy ideig csöndben ül mellettem, majd megszólal:
- Sajnálom, hogy nem jöttél velem a koncertre szombaton. Igazán jó volt- ugyanis meghívott a kedvenc reggae  együttese koncertjére. 
- Kösz, de semmi kedvem nem volt mindenféle beszívott ember között lenni.
- Nem is voltak beszívva.
- Honnan tudod?
- A fűnek van egy édeskés illata. Egyszer voltam egy koncerten, ahol tényleg beszívtak az előttünk állók, és éreztem. De most nem. Tényleg nagyon jó volt.
- Elhiszem. 
- Zooky, miért vagy ilyen? Csak egy kicsit legyél már kedvesebb!
- Miért? Nem akarok tőled semmit.
Nem válaszol. Aztán egyszer csak feláll, köszön a többieknek, és a park kijárata felé indul. Adél észrevette, hogy mi történt, így hát odaül mellém. A következő fél órában felváltva hallgatom Flóri dicshimnuszát, és hogy én milyen válogatós vagyok, és így mit is akarok a fiúktól tulajdonképpen?
- Adél, én szeretlek, de ha ezt folytatod, esküszöm itt hagylak!
A lányok elköszönnek tőlünk, Lulu pedig odaül hozzánk. Kálmán az ölembe mászik, én pedig elkezdem a fülei között vakargatni. Így telik el pár perc, majd Lulu összerezzen.
- Nézzétek, Leó! Te jó ég, de jól néz ki! Jaj, jaj, jaj, erre jön, gyorsan menjünk innen!

Adéllal ülök a Mekiben. Lulu nem jöhetett volna be Kálmánnal, így hazament. Mi ülünk egy asztalnál, előttem epres shake, Adél előtt kis adag sült krumpli. Mázlista, akármennyit ehet, és meg se látszik rajta! A hajában lévő egyik szőke tincset tekergeti, alig nyúl a krumplihoz. Rám néz.
- Igazán nem értem, hogy miért fested szőkére a hajad. És hogy ha már fested, hogyhogy nem néz ki úgy mint egy felmosórongy!
- Tudod, igazából én sem tudom. Nem vagyok benne biztos, hogy ez az árnyalat nem nagyon világos-e. Igazából megszoktam. És hogy miért nem felmosórongy? Azért, mert kétnaponta mosom, és négyféle sampont meg balzsamot meg mindenfélét teszek rá, és kéthetente rakok rá hajpakolást.
- El nem tudom képzelni, hogy van erre időd.
- Ez az egyetlen dolog amivel foglalkoznom kell az iskolán kívül.
 Önkéntelenül a hajamhoz nyúlok, és egy tincset kezdek el tekergetni. Tényleg jó puha a hajam. Ennek örülök. Adél hirtelen feláll.
- Menjünk, ma nekem kell vigyázni az öcsémre, és haza kell érnem.

Szaporázom a lépteimet, mert nekem is kilencre otthon kell lennem, és addig már csak tíz perc van. A zöldövezetbe két széles út vezet, de mindkettő messze van attól a fasortól, ami a belvárosba vezet. Így marad a kis koszos sikátor, két nagy háztömb között. Itt nincsenek utcai lámpák, és házbejáratok se, csak hátsó ajtók és pincelejárók. Elég félelmetes hely, de általában erre megyek, mert a rendes út körülbelül negyed óra kerülő. Most is bemegyek, és egy pillanatig vakon tapogatózok, amíg szemem hozzászokik a homályhoz. Az út felénél valami bizonytalan vanmögöttemvalami érzés kerít hatalmába. Nem nézek hátra, inkább gyorsabban megyek, hiszen így is késésben vagyok. Kiérek a sikátorból a világosságra, de még mindig érzem, hogy követnek. Gyorsan megyek, előre nézek, és hamarosan ott is vagyok a házunk kapujában. Ekkor egy pillanatra, mielőtt belépek, arra nézek, amerről jöttem. És akkor meglátom. Egy pillanatra egy magas, vékony, kócos alakot látok, nyitott ingben.

 Igazából a szobám is átlagos. Barackszínű falak, krémszínű szőnyeg, fehér bútorok. Az ágy fölött felirat: Einelmann Zodica Evangeline aka ZOOKY. Komolyan ez a nevem. Könyvek a polcon, rend az íróasztalon, a résnyire nyitott ablak előtt hullámzik a függöny a huzat miatt. Fekete macskám, Daisy az ágyon fekszik, és rám bámul sárga szemével. Az egyik sarokban egy bőrfotel van, a fal felé fordítva, a falon pedig a rajzaim. Nem rajzolok túl jól, de egy valakit megtanultam tökéletesen lerajzolni. ŐT. Igazából nem létezik, nem ismerem, de Ő a tökéletes fú számomra. Karomba veszem Daisy-t, és befészkelem magam a fotelba. 

Halkan nyílik az ajtó. Összerándulok, de nem fordulok meg. Úgyis tudom ki az. És igen, már érzem is kezét a vállamon, és száját a hajamon. Érzem az illatát, amiben keveredik a mentolos rágó, és valami friss, férfias illat. Ő jött el. Leteszem a macskát a fotelba, és felállok. Ő pont olyan, mit mindig. Haja sötétbarna, egyenes, és olyan, mintha sose látott volna még fésűt. A szemébe is belelóg. Szeme zöld, nagyon élénk zöld, és olyan mintha kicsi csillagok ugrálnának benne. Nyár van, így szeplői kivirágoztak. Arca összegyűrődik, ahogy szélesen mosolyog. Hosszú ujjú piros kockás ing van rajta, kigombolva, alatta fekete póló. Farmerja és tornacipője is fekete. Felemelem a fejem, mert jó 15 centivel magasabb nálam. Egyre csak mosolyog. Aztán a mosoly eltűnik, és már nagyon közel vagyunk egymáshoz...

Kinyitom a szemem, és Daisy hasát vakargatom. A gondolataim összevissza járnak. Lulura gondolok, aki csak nézi Leót, minden nap, és még soha egy szót se váltottak. RÁ is gondolok, akit én nézek nap mint nap, és nem is létezik. Megszámolom a rajzaimat, 12 van belőlük. Márkra is gondolok, aki azonban soha észre se vett. Márk tavaly év végén elment az osztályból, külföldre utazott egy természettudományi ösztöndíj miatt. Adélba volt szerelmes, és még most is tartják a kapcsolatot. Márk néha hazajön, olyankor Adéllal találkozik, smárolnak meg miegymás. Nem látom értelmét. Igazából nem állok messze attól hogy féltékeny legyek. Mert Márk majdnem tetszett nekem tavaly év végén. Aztán elment, és most már csak néhány fotó őrzi az emlékét. Flórira is gondolok, aki az utóbbi időben elég nyilvánvalóan a tudtomra adja, hogy szeretne velem közelebbről megismerkedni. És eljutok magamig, teljes 155 centis valómban. Hosszú hajam van, és ha tetszik, ha nem, igenis szőkére festetem. Ennyi pluszt csak megengedhetek magamnak. A szemem nagy és zöld, jobb napjaimon magam is elismerem, hogy szép. Az arcomon általában van egy darab pattanás, sose több és sose kevesebb. Általában kockás ingeket viselek, egyenes szárú farmerral. A combomat még a legnagyobb nyári melegben se hagyom fedetlenül. Nyáron sarut viselek, télen csizmát, a köztes időben pedig bőrcipőt. Néha kifestem a szempillámat. Semmi különös, elveszek a gyönyörű Adél és a különleges Lulu között. 

Gondolataimból a telefon csörgése riaszt fel. Adél hív a parkba. Összefogom a hajamat, és elindulok...

 A végzős feje fölött pillantom meg magam a tükörben. A szemfestés befejezésével a végzős odébb áll, és én a tükör elé lépek. Egész közelről veszem szemügyre az arcomat, és találok is egy pattanást, egészen az orrom tövében. Még kicsi, alig látszik.
- Zooky!-ez Lulu, a legjobb barátnőm.-Zooky! Gyere már, le akarok menni az udvarra!
Sóhajtva hátat fordítok a tükörképemnek, és Lulu oldalán elhagyom a lánymosdót. 

Az udvaron csatlakozik hozzánk Adél is, így teljes a hármas fogat. Fel és alá sétálunk, beszélgetünk, és Lulu a focipályát figyeli. Ott játszik ugyanis Leó, aki eggyel fölöttünk jár, és Lulu odavan érte. De a világért se merne odamenni hozzá... 
Adél éppen legutóbbi hódításáról beszél, aminek tárgya egy Dani nevű hímnemű. Ez nem nagy újdonság, ugyanis körülbelül hetente kell meghallgatnunk ugyanazt a történetet, csak éppen a név különböző. Adél igazából szereti, ha mindenki irigyli, hogy bárkit megkaphat.
- És hogy néz ki ez a te Danid?-kérdezi Lulu.
- Hááááát, csak nagyon rövid haja van, barna szeme, és gyönyörű szája, és izmos, viszont alacsony...
-Szóval tökéletesen átlagos-szólok közbe.
- Ugyan, Zooky, neked mindenki átlagos, aki csak egy kicsit is normális! Nem csoda, hogy még soha nem volt senkid.
-A kettőnek semmi köze egymáshoz! Csak nekem vannak bizonyos elvárásaim, és nem smárolok mindenkivel, aki az utamba kerül.
Most már Lulu is közbeszól:
- Én megértelek...- és bámulja tovább Leót.
- Ugyan Lulu, dehogy értesz meg! Te csak nézel, és nem csinálsz semmit. Ennek mi értelme?
Erre már csak durcás hallgatás a válasz, így Adél folytatja értekezését Daniról, majd áttér a matekra, így hát végleg becsukhatom a fülemet, mert a matekot utálom. Néhány perc múlva becsöngetnek.

A nap további része eseménytelenül telt, beleértve a hazautat is. Minden ugyanolyan, mint általában. Biciklivel először a lakótelepen át, aztán egy kis koszos utcán, ahol sok pincelejárat van. Majd át a fasoron, és megérkeztem a zöldövezetbe. Néhány kanyar után otthon is vagyok és a szobám ajtaját magamra zárva a saját világomba léptem.